2./6. Végleges búcsuzás?!

*Ro*

Igen, az egész éjszakát Harry-vel töltöttem. Semmi extra, csak beszélgettünk és beszélgettünk és a végén már csak arra lettem figyelmes hogy teljesen felszabadultam és úgy igazából nevettem, mármint nem csak erőltettem, hanem csak úgy jött magától. Szinte alig aludtunk, nagyjából csak pár órát, de még csak most tudatosul bennem hogy valószínűleg ez az utolsó reggel hogy Harry mellkasán ébredek. Össze kell szednem magam, mert ma utazunk vissza az államokba. Próbálok észrevétlenül kikelni az ágyból és néhány ruhadarabbal a kezemben a fürdőt veszem célpontul.
Végül sikeresen felöltöztem és hála az égnek a bőröndjeim már lent vannak a nappaliban ugyhogy már csak Tory-t kellene megkeresnem, vagyis már meg is találtam: a nappaliban várakozik Niall-el, minden bizonnyal rám.
-Indulhatunk? -suttogom-
-Harry nem jön? -kérdezi Niall-
Csak megrázom a fejem, jelezve hogy nem igazán akarok Hazza-tól elbúcsúzni, mert minden egyes pillantása olyan mintha kést döfnének a hátamba.

London időjárása nem éppen a legmelegebb, de a mai reggel egyszerűen hátborzongató. Jeges szél fúj, az eső is szemerkél és a napnak még csak hűlt helyét sem látni. Beülünk a taxiba és fejemet az ablaküvegnek támasztom, és néma csendben hallgatom Tory és Niall beszélgetését. Olyan aranyosak együtt, nem tudom mi lesz Tory-val ha haza érkezünk.
Gondolataimat még mindig próbálom terelni azzal a különbséggel hogy most már a Heathrow reptér fényesre csiszolt padlóján sétálunk. Még negyed óra a beszállásig, és egy kicsit arrébb vonulok hogy Tory és Niall utolsó gondolataikat is átadhassák egymásnak.
Csak bámulom a nem éppen kicsi gépeket a hatalmas üvegablakon át, mely egész alakomat visszatükrözi. Ám magamon kívül észre veszek benne egy másik alakot, pontosan a hátam mögött. Ahogy beazonosítom az alakot, azt a bizonyos kést nem csak hogy belém döfték hanem meg is forgatták bennem.
-Ugye nem gondoltad, hogy búcsúzás nélkül elmehetsz? -szólal meg a személy, aki nem is lehet más mint Harry-
-Figyelj Harry...-fordulok hozzá-
-Csak mondd ki! -vág a szavamba-
-Kérlek ne nehezítsd meg! -könyörgök neki-
-Csak mondd ki! -emeli fel a hangját-
-Rendben...oké...szeretlek...érted? De mind ez mit sem segít rajtunk, mert nem fogjuk többé látni egymást! Ha ez segítene milliószor is kimondanám hogy szeretlek, de nem segít! -és elsírom magam mert végül ki tudta belőlem hozni azt az egyetlen szót amit előtte még egyetlen fiúnak sem mondtam teljes szívemből-
-Én is szeretlek!  -súgja a fülembe és még egyszer, utoljára megcsókol-


*Tory*

Fejemet a repülő ablakának támasztom és nézem a felhőket. Miért nem lehet minden egyszerűbb? Miért kell ennyi bonyodalom? És ezen kérdések tompulnak bennem mert eszembe jut hogy Niall mit mondott a repülőtéren:
"Ha szeretsz valakit, engedd el!" Nem szeretem ezt a mondást, mert ha igazán szeretsz valakit akkor azt soha, de soha nem tudod igazán elengedni. -itt arcomat két kezébe fogta- Tory, soha nem foglak elengedni, mert örökre a szívembe zártalak! Ígérd meg, hogy nem ez az utolsó, hogy látjuk egymást, mert azt nem bírnám ki! Teljes szívemből szeretlek, bár ha ezt nem is mindig mutattam ki, hidd el! Kérlek soha ne felejts el! -és megcsókolt-
A könnyeim most is, mint akkor folyóként zúdulnak végig az arcomon. Nem tudom, hogy hogyan sikerült neki, de a szívembe férkőzött és úgy látszik, hogy onnan soha nem fog kibújni. Lehet, hogy csak beképzelem, de most fizikailag is megfájdult és elnehezült a szívem. Csak rá tudok gondolni, és ha rá gondolok akkor az jut az eszembe, hogy valószínűleg hazudtam neki. Hazudtam neki hogy újra látjuk egymást, mert ez teljességgel lehetetlen. Remek, most még a bűntudat is emészt.

A repülőnk aikeresen leszállt a Bostoni repülőtéren. Veszek egy nagy levegőt és Ro után sietek a terminálba. Ahogy belépünk rengeteg embert pillantok meg, akik ahogy észre vesznek minket eszeveszettül kezdenek felénk rohanni. Fényképezőgépek, kamerák és diktafonok vannak a kezükben. Leblokkoltam. Nem tudok mozogni, csak rémülten kapkodom a fejem egyik irányból a másikba. Ro karon fog és utat törve magunknak próbálunk távozni a helyiségből. Kérdések zuhataga omlik ránk, és a vakuktól alig látok valamit.
-Hölgyeim, mi a helyzet a One Direction-os fiúkkal? -jön is egy kérdés-
-Tory, most akkor együtt vannak Niall-el? -jön egy másik-
-Ro, mi a helyzet a Styles fiúval? -ennél a kérdésnél Ro-nál elszakadt a cérna-
-Nem kívánunk nyilatkozni! -közli ingerülten a riporterekkel-
Barátnőm leint egy taxit és fél órás autóút után újdonsült otthonunkba érkezünk. Felvonszoltama bőröndömet a szobámba és begurítottam a sarokba én magam pedig az ágyamra feküdtem és pár perc plafon nézegetés után elnyomott az álom.

*1 héttel később*

*Ro*

Egyszerűen hihetetlen. Egy hete érkeztünk vissza, és ez az egy hét kínszenvedés volt. Hogy miért? Először is nem tudunk sehova se menni, mert a paparazzok mindenhol ott vannak és mindenhova követnek. A sarki boltba sem tudunk úgy bemenni hogy ne készülne rólunk kép. Másodszor is mert így bezárva kell élnünk, teljesen elzárkózva a világtól. És harmadszorra mert...na mind egy, ha annyit mondok, hogy: hiányérzet egy bizonyos személy után...ebből azt hiszem ki lehet következtetni...
Tory-val beszélgettünk és mind a ketten életünk legnehezebb döntését hoztuk meg. A döntésünk pedig, hogy kicselezzük a világsajtót és vissza utazunk Angliába. Senki sem hinné hogy ezek után vissza merészkednénk az Egyesült Királyságba. Tory úgy döntött, hogy az Angliai táncakadémiára iratkozik át, én pedig halasztok egy évet a Harvardon és Jean-t boldogítom illetve boldogítjuk tovább. Ma este indul a gépünk a szigetországba.

*Még egy héttel később*

*Tory*

Egész jól megvagyunk itt, Londonban. Persze a sajtót mind az USA-ban, mind Angliában foglalkoztatja az a kérdés hogy vajon hova tűntünk. Minden esetre jól érezzük magunkat, egész jól megy a suli, és Ro sem unatkozik, Jean eléggé lefoglalja. Reméljük nemsokára lecsillapodnak a kedélyek és nem lesz majd szükséges inkognitóban maradnunk.
-Tory, csörög a telefonod! -rohan be kétségbeesetten Ro a szobámba,és oda dobja nekem a készüléket-
-Jó, és miért kell ennyit kohozni belőle? -kérdezem kioktatóan-
-Nézd meg, hogy ki keres! -parancsol rám-
A telefon kijelzőjére tekintve majdnem szívbajt kapok. Niall hív.
-Szia! -köszönök bele bátortalanul, majd kihangosítom a mobilomat-
-Szia, van egy jó hírem! Az USA-ba megyünk turnézni! Újra láthatjuk egymást! Hát nem fantasztikus? -meséli lelkesen-
-De. Az. -válaszolom lelombozottan-
Ro kezét a szája elé kapja és kikerekedett szemekkel teljesen ledöbbnve, foglal helyet az ágyamon.
-Valami baj van? -kérdezi ijedten Niall-
-Nem, semmi, de ne haragudj, most le kell tennem! Majd beszélünk! -köszönök el tőle, majd lerakom a készüléket-
-Most mit fogunk csinálni? -kérdez idegesen Ro-
-Nem tudom, nem tudom...-kezdek el pánikolni-

*Niall*

Két hete nem halottam és nem láttam Tory-t, és most hogy beszéltem Vele furcsán viselkedett. Már nagyon vártam, hogy újra láthassam és beszélhessek Vele. Amikor megtudtam hogy az államokba megyünk turnézni nagyon izgatott lettem, de nem a koncertek miatt hanem mert végre újra láthatom. A gépünk New Yorkban szállt le, de Harry és én úgy döntöttünk hogy villámlátogatást teszünk Bostonba. Autót béreltünk és hála Harry vezetési tudásának, hamarosan a lányok házánál vagyunk. Legnagyobb meglepődésünkre nincsenek otthon, ezért ugy döntöttünk hogy meglepjük őket az iskolájukban. Megálltunk a táncakadámiánál, besiettem és Tory után érdeklődtem.
Ledöbbenve sétálok vissza Harry-hez.
-Mi történt? -esik nekem Haz-
-Elmentek...